Göcsej Magyarország történeti, néprajzi és nyelvjárási tájegysége. A tájnév 1769-ben bukkant fel először, országos ismeretségre pedig 1832-ben és 1838-ban tett szert Plánder Ferenc novai esperes jóvoltából. Az ő két értékes értekezése: Zala vármegyei Göcsei szóejtés (dialectus) és annak némely különös szavai, ill. Göcseinek esmérete a Tudományos Gyűjteményben látott napvilágot. Bennünk tömör, ám részletekre is kiterjedő ismertetést adott – szógyűjteménye és beszédmintája mellett – térségünkről.
Plánder híradásai olyan érdeklődést váltottak ki nagyjaink (Kazincy, Vörösmarty és mások) körében, hogy még Deák Ferencünk is tájékotatott (kérésre) – ha röviden is – vidékünkről.
A reformkori lendület megtört a kiegyezés koráig. 1867 után jelentek meg aztán tájnyelvi elemző munkák Kardos Alberttől, Torkos Sándortól és a zalaegerszegi Vass Józseftől. Majd a századforduló táján veszi nyakába a rádói születésű Gönczi Ferenc Göcsej és szomszédsága térségét, és teszi le a megye- és nemzetasztal-roskasztó, összegző művét Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése címmel a naty háboru kitörése előtt fél évvel. Ilyen, alapvetően néprjazi anyagot felvonultató munka – ráadásul egy embertől – azóta sem jelent meg. Itt jegyezzük meg, őt követően is születtek – nemegyszer nagy – munkák e tájról (pl. Göncz Ferencé).
A Göcsej név eredete és magyarázata valamennyiüket izgatta. Abban mindannyian egyetérettek, hogy az elnevezés a göcs (gyök) származéka, utalva a tréfelszíni formára. Gönczi Ferenc – nagyon helyesen – elveti a szó német kifejezésből származtatás lehetőségét. Helytállónak látszik a külső névadás A somogyi Szenna göcseje is lehet támpont, még inkább azonban Patosfa dimbes-dombos vidék jelentésű göcsejöse. Egykori tiszteletre érdemes főiskolai tanáromtól, Rónai Bélától való a fejezet kezdő, számunkra nem éppen hízelgő példamondata. Egy szórövidülés, aztán helyben is vagyunk. De ha nem, akkor is kár a kutakodás.
A továbbiakban Gönczi Ferencünket követve kapunk alapvető ismereteket Göcsejről. Nem egészen annyit, mint amennyit megtanultak a XX. század legépebb, huszas-harmincas éveinek III. osztályos elemistái félszáz oldalnyi tankönyvükből. Ezt olyannyira beléjük sulykolták, hogy többet tudtak a történelmi (kétszer kívül, kétszer belül csonkolt) Zaláról, mint napjaink egyetemi-főiskolai oklevéllel rendelkező értelmiségjei … 1948-ig, az iskolaállamosításig tanították még a Kárpát-medence földrajzát, ezt követően alkotmánytant és hasonlókat. Az “eredmény” hamarosan berérett. Az ötvenes években az ecceri felügyelő ledorongolt egy Dél-Amerikából elégtelent kapott fiút, majd tanítás után tőle, a falu határában dolgozótól tudta meg, merre kell folytatnia útját a következő felügyelendő falu felé … Csak csendben: akadhat olyan “magyar” felnőtt, aki jobban ismeri Hollandiát, mint Zalát?
A névmagyarázat után lássuk a térséget és annak határait!
Gönczi Göcsejét északon a Zala, keleten a Felső- és Alsó-Válcika, délen az utóbbi a mellett Cserta és a Kerka, majd nyugaton emellett a varasd-pozsonyi országút határolja. A trapéz alakú tájegység határpontjai településekkel: Zalalövő, Zalaegerszeg, Bánokszentgyörgy és Lenti. Megjegyezendő, éles határvonal megvonása lehetetlen és értelmetlen. Itt is jelezhető: egységes Göcsej nincs, két-három részből álló viszont igen. Gönczi különben 71 községet 104 pusztát, majort, telepet és egyéb helyet tüntetett föl a zalaegerszegi, a novai és alsólendvai járáshoz tartozóként.
Jó fél évsázad múlva Ördög Ferenc Göcsej és Hetés személyneveit bemutató munkájában – megokolt kihagyásokkal – a következő települések szerepelnek: Babosdöbréte, Bak, Baktüttös, Bánokszentgyörgy, Barlahida, Bárszentmihályfa, Bazita, Besvölgye, Bocfölde, Boncodfölde, Böde, Csertalakos, Csonkahegyhát, Csömödér, Dobronhegy, Dömefölde, Ebergény, Gellénháza, Gombosszeg, Gutorfölde, Hernyék, Hottó, Kustánszeg, Lentikáplona, Lentiszombathely, Lickóvadamos, Mikekarácsonyfa, Milejszeg, Mumor, Nagylengyel, Naprádfa, Németfalu, Nova, Ormándlak, Ortaháza, Páka, Pálfiszeg, Petrikeresztúr, Pórszombat, Pörefölde, Pusztaapáti, Pusztaederics, Pusztamagyaród, Salomvár, Sárhida, Szenterzsébethegy, Szentkozmadombja, Szentliszló, Szentpéterfölde, Szilvágy. Teskánd, Tófej, Várfölde, Zalabaksa, Zalabesenyő, Zalatárnok, Zebecke.
Ha nem a vasmadárból, hanem madártávlatból vetünk pillantást lefelé, a dombokat vehetjük észre (a “dombos Zala” szerepel megyénk egyházi himnuszában is).
Zalai Mária Himnusz Népi ének
„Dombos Zala zengő dala Feléd száll most,
Boldogasszony a te neved legyen áldott!
Édesanyánk, árva néped leborulva hódol néked és könyörög.
Könnyes Zala kérő szava legyen kedves,
Nézd: a szemünk könnyeinktől mindig nedves.
Édesanyánk, árva néped leborulva hódol néked és könyörög.
Hívő Zala színe-java eljött hozzád,
S gyermekeid tenyerükben szívük hozzák.
Édesanyánk, árva néped leborulva hódol néked és könyörög.
Hálás Zala elvisz haza szívbe zárva,
S ha szenved is, nem lesz többé e nép árva,
Édesanyánk, árva néped leborulva hódol néked és könyörög.”
Ezek többnyire észak-déli irányúak. Valamicskével kandikál ki közülük a Kandikó a maga 302 méterével (az újabb 304 m – valószínű – a más tengerszintfölöttiből adódik). A mi szóhasználatunkban e dombok természetesen hegyek. A köztük meghúzódó völgyekben – a már felsoroltakon kívül – kisebb vízfolyások, patakok vitték a vizet a Balatonba, illetve a Murába. A nagyobbakban a malmokban a lisztësmónárok őlötték mëg a megtermesztett gabonát. A terület csapadékban a gazdagabbak közül való. Az évi átlagos mennyiség 800 mm körül van (kiugró volt a 2014-es és a maga 980 mm-ével). A széljárások közül a két uralkodó fajta az aszél és a föszél, mellettük megvan minden más közti irány, a keletit kivéve (onnan gyerekkorunkban csapadékot sem szoktunk kapni).
Göcsej földjére gondolva a kötött, agyagos talaj jut eszünkbe. Az itt élők keményen megdolgoztak mindenért. Művelési ágak tekintetében – még a XVIII. századi nagy irtások után is – az első helyen az erdő állt (kellett a szántó a megugró lélekszám-növekedés miatt). A göcseji ember életében meghatározó szerepe volt a fának: az épületeit belőle készítette, a tüzénél melegedett, de munkájához szükséges számtalan szerszám, kisebb-nagyobb eszköz alapanyagát is a fa adta. A szánta uralkodónövényfajtája a rozs volt: egyfelől a kenyérssütés, másfelől a házak túlnyomó többségét fedő zsúp miatt. A réteken, legelőkön gazdag állatállomány tenyészett. A domboldalakon sorakoztak a szőlők, a termésük adta az élethez szükséges erőt és kedvet. Az iparral csak mellékesen foglalkozó emberek tehát alapvetően a földből éltek.
A gazdálkodás világából visszatérünk a társadalom világába.
1910-ben Zala a Magyar Királyság ötödik legnagyobb vármegyéje volt az 5995 km2-es kiterjedésével. A Balaton nagyságú (kb. 600 km2) Göcsej egytizeddel részesült a megyéből, a 466.000-es lélekszámból pedig kb. 51.000 fővel.
Majdnem ugyanilyen arányú volt a vallási megoszlás. A 93%-nyi római katolikusok a következő anyaegyházakhoz tartoztak: Bánokszentgyörgy, Boncodfölde, Lenti, Milej, Nagylengyel, Nova, Páka, Pusztamagyaród, Salomvár, Söjtör, Zalaegerszeg, Zalatárnok. A Kálvint követők központja Barabásszeg volt, majd Becsvölgye lett. A zsidóság legnagyobbrészt a megyeszékhelyen élt. Itt megelíthetjük, hogy 1885-ig város nélküli Göcsej. Postahivatal Egerszeg mellett két helyen (Alsólendva, Zalabaksa) működött. A már említett három határt jelentő nyugati, északi és keleti út mellett egy érdemes említésre: a Lenti és Bak közötti. A göcsös vidéket göcsörtös útjai szinte teljesen zárttá tették, aminek néprjazi és nyelvi szempontból lett nagyon nagy haszna.
Zárjuk a Göcsej-részt egy rövidke történeti áttekintéssel (valaki vállalkozik majd idővel egy részletesebb megírásra)! Talán a mellékelt térkép is ösztönző lehet.
Térségünket honfoglalóink a 895-890 közti időszak végén vették birtokba. Valószínű, csekély volt az itt élő őslakosság száma (a számarány-megállapítás értelmetlen). Egy dolog biztosnak tűnik: mind a vidékünkön, mind a megyében, többen lehettek az ide telepített besenyők (Besenyő, Csőszi, Kistolmács, Kisrécse, Nagyrécse …). Széttelepítésüket indokolta a bizonyos helyeken való tömblétezésük, másrészt a határőrizeti szerep (Horvát Királyság).
Ezt a feltételezést viszont csak egy alapos középkori oklevélanyag tanulmányozása támaszthatná alá.
Göcsej birtkoviszonyait ekkor is, majd századokon át több tényező (zártság, domborzati tagoltság, összefüggő termőterületek hiánya stb.) határozta meg. Így aztán a tájék többségben kisnemesi, jobbágyi tagozódású maradt (adományozással, vétellel verődtek ide a Bánffyak, az Erdődyek, az Esterházyak, a Szapáryak, a Széchenyiek vagy másodvonalbeliek közül a Deákok, a Hertelendyek). Egyházi birtok is csupán kettő (Egerszeg és Nova) volt (veszprémi, majd szombathelyi püspökség).
Vidékünk sokkal háborítatlanabb volt történelme során (felkelések, háborúskodások, szabadságharcok, illetve természeti károk stb.), mint hazánk más térségei. Elmondhatjuk ezt még a “török világ”-ra is. A Zrínyiek védték a Muraközt, Kanizsa a megye középső sávját, a Balaton pedig a keletit. A déli erőssége eleste (1600) után elszaporodtak a “törökfutások” [török portyázások], de ezek eltörpültek az ország más térségeinek szenvedéseihez képest. Hogy az elő hagyományozás a borzalmakat felnagyította, az a nyugalomhoz szokott népre tett hatás következménye.
Az is valószínű, hogy a vallásváltozással kapcsolatos viszályok kisebbek voltak, mint ahogy azok jelen vannak akár történeti munkákban is.
Még néhány gondolat a Gönczi-időszaktól a II. világháborúig terjedő évtizedekről. A “kitántorgás” jelensége vidékünket nem érintette. Kegyetlen volt viszont a két világégés, a két “békeszerződés” (papírrongy; 1. Zalatáj: 2010. június). Az utóbbiakban elrabolták a megye egyhatodát: a csáktornyai és perlaki járást, Légrádot és az alsólendvai járás nagyobbik részét.
Forrás: A göcseji Besenyő térségének szótára